Válasz a “miért”-re /1

2012 október 16. | Szerző: tide35 |

Először talán a 4 hónap története:

Azt a döbbenetet, amit éreztem, amikor leléptettek, már nem hiszem, hogy bármi felülmúlja. (természetesen a szerelmi életemet tekintve.) Minden nap sírtam, hol hajnalban, hol éjjel kimentem a szőlőbe, ott zokogtam, talán, hogy ne szoruljon be a sok bánat csak a szobámba. Imádkoztam, hogy bánja meg, de nagyon. Ne legyen semmi baja, sőt, legyen gazdag….de boldogtalan. Ne találja meg az új nőben azt amit bennem szeretett, és őt se szeresse úgy soha senki, mint én. Nem tudom…rosszmájú voltam?

Két hónapig ment ez…otthon zokogtam, kifelé nem látszott semmi. Barátnőim szerint megnyugodtam, kivirultam. Na ja…csak éppen nyári szüneti magányom mindennapjait éltem, ugyanúgy egyedül. Néha lebuszoztam a Balcsira, kimentem a strandra. Ennyi volt, tudom sokaknak ez sem jut.

Közben jelentkezett kalandorom (ha van aki emlékszik rá), feltűnt a messzeségből, mint már 7 éve minden évben. Na most aztán végleg letelepszik, és igen velem képzelte el az életet. Gondolom, már sejtitek…hát nem. Szeptember végén, amikor szorosabb kapcsolatot, letelepedést terveztük, megint eltűnt. Miből is gondoltam, hogy egy 50 éves pasi, aki soha nem élt senkivel együtt, a fél világot megjárta, kereste az adrenalint, majd pont nálam találja meg, vidéki, két gyerekes, elvált tanárnőnél. Még most is nevetek…magamon.:((.